Aktuális 

Engedd felnőni!

Az újszülött még nem tudja elkülöníteni önmagát az édesanyjától. Nincs éntudata, édesanyjával mélyen egymásra hangolt, szimbiotikus kapcsolatban áll.  Még nincs határ „én” és „nem én”, „én” és a külvilág között. Együtt rezeg minden. Az elkülönüléshez, a pszichés megszületés folyamatához bonyolult belső fejlődés vezet, amihez az is hozzátartozik, hogy a kicsinek olykor meg kell élnie az édesanya hiányát. Vagyis le kell őt tenni néha. Konkrétan és átvitt értelemben egyaránt. Nehéz kérdés, hogy erre mikortól van szükség és mennyi az optimális idő. A legjobb, ha ebben is ösztönös megérzéseidre hagyatkozol.

Az ismerkedés napjaiban, kisbabád életének kezdetén, valószínűleg mélyen megindít a tény, hogy ez a kis ember nem maradna életben nélküled. Hogy létezése a te gondoskodásod függvénye. És valóban, gyermekeink fizikai fejlettségüket tekintve lényegében koraszülöttek, nem tudnak járni, táplálkozni, gondozó nélkül nem tudják megóvni az életüket. A magára hagyott csecsemő elpusztul. A helyzetet bonyolítja, hogy nem egyszerűen arra van szüksége, hogy fizikai szükségleteit kielégítsék. Legalább ennyire fontos a személyes, mással nem helyettesíthető szeretetkapcsolat is, az állandó testi közelség. Az embergyerek ugyanis anya vagy más állandó gondozó nélkül, ha testi szükségleteit ki is elégítik, nem fejlődik megfelelően. Kísérletek bizonyítják, hogy beteg, koraszülött csecsemők is sokkal jobban gyarapodnak, ha az édesanyjuk kézbe veheti, megszoptathatja vagy legalább megölelgetheti őket. Az állandó gondozó nélkül növekvő újszülöttek pedig késve tanulnak meg járni, beszélni, életkilátásaik is sokkal rosszabbak lesznek, halandóságuk is nő. 

Anyaként ösztönösen érezzük, nem hagyhatjuk őket magukra. Kezdetben, ha egy-egy hosszabb időre csendben maradnak, még azt is aggódva figyeljük, lélegeznek-e még. De ez a fajta aggódás ebben az időszakban még teljesen normális érzés.  

Az önálló test felfedezése
Az első hónapban – bár az újszülött sok mindent tud és észlel – reakció inkább reflexszerűek. Ha rosszul érzi magát, sírni kezd és ha az anya kielégíti a vágyait, akkor elégedett, angyali mosoly fut át az arcocskáján. Aztán lassacskán felfedezi a saját testét. Amikor elkezd játszani a kezeivel, ez a folyamat veszi kezdetét. Eleinte egyáltalán nincs tisztában vele, hogy a kéz, ami a szeme előtt fel-feltűnik, az övé, hogy ő mozgatja. A gyakorlás és a játék teszi megtapasztalhatóvá, hogy befolyásolni tudja a mozdulatokat, hogy ami történik, tőle függ. Körülbelül öt hónapos koráig még nem „tudja”, hogy a teste az anyjától különálló dolog, addig úgy érzékeli, mintha kettőjüket közös határ választaná el a külvilágtól – ezt hívják duálúniónak.
Ráadásul ebben az időszakban csak a megtapasztalt világ létezik, ha ilyenkor az anyja eltűnik, akkor még olyan, mintha örökre tűnne el. A dolgokról ugyanis még nem tudja, hogy akkor is léteznek, ha nem látja őket. 

Az ötödik hónap környékén minden egészséges csecsemő megteszi az első lépést az elszakadás felé, a fizikai fejlődés nyomán kikerül a teljesen passzív, ölbe vett gyerek szerepéből. Ez szorosan összefügg a mozgásának a fejlődésével, hogy képes lesz felülni, kúszni, önállóan megváltoztatni a testhelyzetét. Ennek a folyamatnak az eredménye, hogy elkezdi megkülönböztetni a saját testét az anyjáétól. A leválás azonban csöppet sem könnyű, szorongással tölti el (lásd szeparációs szorongásról írt cikkünket), hiszen azt feltételezi, hogy az a valaki, akitől az életben maradása függ, nem feltétlenül áll mindig mellette. Enélkül a szorongás nélkül azonban nem képzelhető el egészséges pszichés fejlődés. Vagyis szüksége van arra, hogy olykor letedd, hogy megtapasztalja, nem vagytok összenőve, két különálló testben éltek. Így születik meg a testi énje. 

Kiűzetés a paradicsomból
A folyamat körülbelül két éves korára zárul le, nagyjából erre az életkorra következik be az éntudat megszületése. A kicsi ettől kezdve érti meg, hogy nem csak testileg különálló lény, hanem lelkileg is, ilyenkor fedezi fel a saját akaratát, hogy érzései, érdekei különböznek az édesanyjáétól. Az ősállapot, az egységként érzékelt világ omlik itt össze végképp. Ezért olyan nehéz kétévesnek lenni. Az önmagunkra ébredés időszaka ez, épp olyan, mint kiűzetni a paradicsomból, mert azt az érzést is feléleszti, hogy egyedül vagyunk. Ennek átérzése sokat segíthet abban, hogy ne legyünk annyira dühösek dacoskodó kétévesünkre.  

Anyai aggodalmak
Ezek a negatív érzések azonban hozzátartoznak az egészséges fejlődéshez, nem kell megkímélni őket a leválás okozta szorongástól és arra sincs szükség, hogy mindig mellette legyél. Jó, ha belegondolsz, azzal segíted őt, ha hagyod járni a saját útján. Az elengedés nem jelent végleges szakítást, pusztán azt, hogy a kapcsolatotok egy másik, magasabb szintre kerül. Anyaként is meg kell érned erre a leválásra, vagyis neked is be kell járnod ennek a folyamatnak a lelki útját. Neked is meg kell tanulnod bízni benne, abban, hogy képes egyedül is levegőt venni, képes eldönteni, mennyit és mikor eszik, képes egyedül járni, és képes kezdetben néhány órát, aztán esetleg egy egész éjszakát is átvészelni nélküled. Nem is annyira könnyű átérezni, hol is tartasz éppen most ebben a folyamatban.
Anna például másféléves kisfia mellől akart elszakadni egyetlen napra, egy konferencia erejéig. Megszervezte, hogy a nővére vigyázzon majd rá. De rögtön aggódni is kezdett, mi lesz, ha kisfia hisztizni kezd. A konferencia előtt egy nappal Gergő belázasodott megszabadítva ezzel anyját az elszakadás fájdalmától. Utólag Anna maga is elismerte, ő volt az, aki nem volt kész arra, hogy egy teljes napra elengedje a kisfiát.

„Ha a szülő kész az elszakadásra, akkor a gyermek ezt az érzést magáévá teszi – magyarázza Gombos Bernadett gyermekpszichológus. - Azt is magáévá teszi, ha nincs rá kész, és be fog lázasodni. Amikor az anya tiszta szívből teszi azt, amit tesz és így megy el a gyermeke mellől, akkor a kisgyermeknek semmi baja nem lesz, se testi, se lelki értelemben. Ha viszont az anya azt érzi, hogy még nem képes erre, akkor jobb, ha ezzel még nem is kísérletezik. De felteheti magának a kérdést, hogy miért nem tud elszakadni akár csak egy rövid időre is. Számtalanszor tapasztalom, hogy vannak édesanyák, akik egy-egy szabad félórát sem tudnak felszabadultan eltölteni. Ez gyanúra adhat okot. Fontos, hogy tisztázzuk, mitől is félünk igazán.” 

Bízz a gyermekben!
A félelmek mögött sok minden meghúzódhat. Leggyakrabban párkapcsolati problémák. Sokszor az anyának a gyerek lesz a „párja”, különösen, ha a gyerekhez fűződő érzelmi kapcsolatot biztosabbnak tudja, mint azt, amit a férjével él meg. Ezért lehet nagyon nehéz az elvált szülők gyerekeinek. De a családban zajló kimondott és kimondatlan konfliktusok is hasonló gondokat okozhatnak. Pusztán az önbizalom hiánya is megnehezítheti az egészséges leválás folyamatát. Mindennek a tudatosítása azonban már önmagában is segítség, csökkenni fog tőle a feszültség. És ha ez csökken, akkor átadhatja a helyét a bizalomnak, annak az érzésnek, hogy bízunk a gyermekünkben, elhisszük, elég talpraesett ahhoz, hogy nem kell vigyáznunk rá percről percre.